Ina (Hina, vagy a szó egyéb polinéz változatai) egyszerűen
azt jelenti "nő". Tulajdonnévként gyakran szerepel istenségként, mint
a Hold, a fény, esetleg más istennője. A cook-szigeti dollárokon a cápás legenda egy jelenete látható. A legenda, ahogy ez már
lenni szokott, több változatban ismert, és néha teljesen ellentmondanak
egymásnak a változatok. Az biztos, hogy Ina egy igen vásott kölyök volt.
Egy szigeten éltek a szüleivel, és fiatalon egymásba
szerettek Tinirauval a tenger istenével. Egy napon a szülei dolgozni mentek, s
lelkére kötötték, hogyha esne hordja be az eső elől a dolgaikat. A legenda
egyik változata szerint Ina elaludt, egy másik szerint épp szerelmével múlatta az
időt, és nem vette észre, hogy hatalmas eső szakadt a falura, és mindenük
elázott. Hazatérve az anyja szörnyű haragra gerjedt, és elűzte otthonról.
Ina a tengerpartra ment és keservesen sírt szerelmének, hogy
segítsen rajta, aki azonban egy úszó szigeten élt, és valamilyen titokzatos
elfoglaltságánál fogva épp nem tudta szigetét odaúsztatni, így maga helyett egy
halat küldött, hogy vigye Inát hozzá. A hal a hátára is vette Inát, aki az útra
élelemként és italként két "Nu"-t (kókuszdiót) is magával vitt. A hal
azonban hamar kifáradt, és feladta, erre Ina (aki nyilvánvalóan nélkülözte a
modern düh management technikákat) elkezdte ütlegelni, olyan súlyosan, hogy a
hal teljesen lapos lett, így keletkeztek a lepényhalak, a Patereterék. A
lepényhal a nyilvánvaló hálátlanságot látva magára hagyta őt. Ina ismét sírni
kezdett, amit egy zsoldoshal meg is hallott és a segítségére sietett. Ina a
farkába kapaszkodott, de a hal túl gyorsan úszott, nagyon erősen kellett
kapaszkodnia, és a farokuszony megvágta a kezét, ami a hal farkán ma is látható
vörös elszíneződést okozta. Ezen a hal kissé logikátlanul, de begurult, és
magára hagyta az ismét a sírásban menedéket kereső Inát.
A sírásra most egy angyalcápa jött segítségül, de ahogy
eddig is, ő sem igazán tudott megbirkózni a feladattal, és Ina ismét nem
szabott határt frusztrált dühének, és egy bottal úgy megverte szerencsétlent,
hogy örökre fekete csíkok maradtak a hátán. Hogy a botot honnan szedte, és
közben a kókuszokat hogyan tartotta meg, arról a legenda ezen változata nem
szól, ám egy másik változat szerint a halak ki sem jutottak a lagúnából, Inát
mindig visszasodorta a partra a víz.
Végül egy hatalmas cápa jött segítségül, aki viszont már
vígan elbírta Inát, és el is indult vele Tinirau szigete felé. Ám Ina nem bírt
magával, ficánkolt a cápa hátán, és meg is szomjazott, a cápa ugyan már ideges
volt, mégis megengedte neki, hogy a hátuszonyán felnyissa a kókuszt, Ina ivott,
és evett. A cápa igen dühös lett, és figyelmeztette Inát, hogy viselkedjen, ha
továbbra is a segítségére számít, ami igen birkatürelemre vall egy cápától. Ina
persze nem tudott viselkedni, és újra csak kókuszra éhezett, és ezúttal a cápa
fejéhez ütve bontotta fel. A legenda egy változata szerint így keletkeztek a
kalapácsfejű cápák, egy másik változat szerint ez az oka a cápák fején látható
púpnak, amit a polinéz nyelvekben Ina púpjának neveznek. Amiben mind
megegyeznek, hogy a cápa érthetően nagyon begurult, levetette a hátáról a
hálátlan nőszemélyt, és a rövidre zárt változat szerint felfalta, a másik
szerint csak akarta, de Tinirau a cápák királyát Tekeát, a hatalmast küldte a
megmentésére, aki végül leszállította az ideggyenge hölgyikét Tiniraunak.
